Diák tollforgatók

Benyó Richárd - Magánhangzáróra

A Azúrabb mint a legbátrabb harcos a szíve mélyén, ki bátran száll a magasba, mert nem vonzza a mélység.

Á Mint a kávé melyet épp most öntenek le a torkukon, keserűségében a földeken dolgozók véres verejtékével ízesített, mosoly hagyja el az arcukon ragadt tekinteteket.

E Oly lila akár az everlast kesztyűs bokszoló bevert arca, épp feladni készül, de a büszkesége nem hagyja, Tovább! Tovább! súgja a belső hangja, s nem hátrál, míg bírja a karja.

É Oly éles akár a penge, mely a hazájáért száll szembe az ellenséggel, s ontja vérét e veres ég alatt.

I Kis barna veréb ki a város legalján él, minden napja ajándék, talpak alatt cikázva ugrándozik, míg él, éghez köze nincs, marad csak a barna talaj, nem töri magát csak él, hangtalan.

Í Oly fenséges, mint az arany, a billentyűzeten is a bal kisujj alatt, ha van, a homályba vesző etikett feledteti velünk e betűket, szépségüket.

O Sárga, mint a pajzson az oroszlánfej, mely határozott, büszke, s hiú akár a felkelő nap, hozza magával fényét e mérhetetlenül sötét világba az állatok királya.

Ó Mély, mint a lankák közt repülő holló útja, ki a kaszás botja tetején lel menedékre, akinek ma vége nem merül feledésbe, maga alá eresztve a hó, temeti be a nagy fehérség.

Ö Zöld sűrű rengeteg lágyan öleli körül a hegyet, mely ott áll mondván magánosan mit sem törődve az őt ölelő erdő nyugalmával, békéjével.

Ő Elegáns és veszélyes, mint egy francia muskétás, ki épp krémest majszol, szelíd evés közben akár egy Labrador, de ha megzavarják, kardot ránt, s ellátja mindenki baját, végül csak annyit mond: viszlát.

U Akár egy horgász szürke hétköznapja, ül s meredten lesi mi akadt a horogra, sajnos csak a szél játszott szegénnyel, ül tovább s vár az ebédre.

Ú Úgy csillog, mint az áttetsző gyémánt, szeméből tükröződik a düh és vele ötvözve a tisztaság, egy láthatatlan ember ki mások közt szabadon jár kel s mindent megneszel.

Ü Életkedvtől vergődő hal a parton, narancssárga sugarak kereszttűzében, a lelke ingázik, de még ég a tűz a szemében, eljött az alkonyat a naplemente s vitte magával egy szebb világba, hogy el ne érje a hold fényára.

Ű Rózsaszínű csak úgy nyúlik a hosszú magánhangzó, mint a naiv ember gondolata, téves, hamis, kiszolgáltatott a világnak akár egy nyílt óceánon, istenien dühöngő vihar közepén lévő kis csónak.